Vérfarkas
Előszó
Emberfeletti érzékeim újra kiéleződnek. De újra csalódnom kell, hiszen még mindig nem azt kaptam, amit elvártam volna. Viszont legalább történt valami változás, szóval nem panaszkodom..
Finom léptek vertek visszhangot a fejemben, amiből rögtön kikövetkeztettem, hogy a nő kelt ki az ágyából. Az utóbbi néhány héten annyiszor hallottam azt a kimerült sóhajt, amit most is hallatott, hogy bárhol felismertem volna. Unottan hallgattam, ahogy lezakatol a lépcsőn, tölt magának egy pohár vizet, ellenőrzi a zárat az ajtón, aztán visszasiet a szobájába. Úgy tűnik, valamiért nyugtalan. Talán jó a megérzése és észrevette, hogy valami nincs rendben ma este. Talán hamarosan ráébred, hogy elfelejtette ellenőrizni az egyik erkélyajtót és bárki bejöhet rajta, aki képes öt méter magasra ugrani. Nyilvánvaló, hogy egy normális ember sem lenne képes rá, viszont a nő túlságosan paranoiás, ezért biztosan újra kikelne az ágyából, hogy becsukja. Semmi sem jut eszébe, ezért mocorog egy kicsit az ágyába és lassan lenyugszik a szívverése is.
A szomszédos szobára is hamarosan csend telepszik. Már csak a fiú szobájának redőnyei mögül szűrődik ki némi fény, amit a tévé bocsát ki. Tompa visítás szűrődik át a falon – úgy tűnik, a srác kedveli a horrort. Hamarosan közelebb kerülhet az ijesztő dolgokhoz, mint gondolná. Már csak meg kell várnia a reggelt..
Csak reménykedni tudtam, hogy ez a srác is olyan jól kezeli majd a szokatlan helyzeteket, mint az a másik. Hogy nem lesz olyan ostoba, hogy megpróbál beavatni valakit. Bár az átváltozás első szakaszaiban nincs semmi furcsa, úgyhogy néhány hétig nem kell emiatt aggódom. Szinte hullámokban csap le rám a fiú képessége.
Az izgalom egyre inkább eluralkodik rajtam, egyre inkább úgy érzem, hogy most azonnal meg kell tennem. De kénytelen vagyok megvárni, amíg elalszik. Nem kockáztathatok..
1. fejezet
Furcsa álom
Semmit sem látok. A késő délutáni szürkület homályba borítja az apró, barátságos kunyhót, amely magányosan terpeszkedik a parányi udvar közepén. Belülről kiszűrődik némi fény, ami világosságba vonja a legközelebbi fákat, hogy azok aztán baljóslatú árnyakat fessenek a földön heverő, száraz gallyakra.
Az erdőre pillantok. A mélyébe – amely hihetetlenül távolinak tűnik –, már nem érnek el az ablakból kiszűrődő fénycsíkok, ezért az éjszakai égbolt sötétségével vetekszik. A hely cseppet sem tűnik ismerősnek, mégis hajt egy furcsa vágy; muszáj körülnéznem benne. Utolsó pillantást vetek a kunyhóra – természetesen semmi sem változott rajta.
Amikor a tekintetem újra visszavándorol az erdőre, még az eddiginél is gyengébbnek bizonyul a látásom. Szükségem van néhány percre, míg a szemem újra megszokja a sötétséget, csak ezután indulhatok el. Az első lépésem bizonytalan. Összerezzenek, amikor a száraz falevelek hangos zajt csapnak a talpam alatt. Újra a viskóra pillantok, mintha attól tartanék, hogy valaki meghallott. Hogy valaki felfigyelt rám és másodperceken belül egy légpuska golyója fúródik majd az oldalamba, de nyilván csak bebeszélem magamnak. Az igaz, hogy még mindig égett a lámpa, viszont még egyszer sem érzékeltem semmiféle mozgást a házban. Talán csak égve felejtették a lámpát. Igen, ez megmagyarázná.
Fogalmam sincs, miért (talán a teóriám miatt), de valamiért bátrabban fordulok vissza az erdő felé. Már nem igazán érzek félelmet. Végiglépkedek a fák mentén, egészen egy csapásig, amit csak akkor veszek észre, de tulajdonképpen biztonságosnak tűnik.
Az erdőben lezajló események igen változatosak; egy bagoly karmai közé rekedt rágcsáló, a fák törzseiben motoszkáló szúk neszei, egy halálra rémült üregi nyúl, vagy éppen a száraz ágak súrlódása a szellőben. Viszont mindben volt valami közös; sikerült a frászt hozniuk rám. Ahogy feszülten hallgatózok és minden apró változást alaposan megfigyelek, megállapodik a tekintetem két különös, oda nem illő dolgon.
A távolban, az egyik hatalmas fa nyújtotta menedékben két csillogó, gyémántszerű pont tűnik fel. Az első gondolataimat beárnyékolja a döbbenet. Ami azután következik, az pedig nem más, mint a kíváncsiság. Egy állati szempárnak saccolom be. Olyan ravaszul, vágyakozóan csillan meg, hogy rögtön rókára gyanakszom, mégis van benne valami emberi, talán a fel-felcsillanó értelem.
Az erős koncentráció miatt akaratlanul közelebb hajolok hozzá, bár még így is lehetetlenül távol van. A szempár hirtelen eltűnik a közeledésemtől. Valószínűleg megrémült. Jobb lesz, ha minél előbb elhúzok innen, mielőtt valami vesztett dög túl közel merészkedik és szétmarcangol.