Night by Night
Előszó
(David)
Összetiport, megrontott lélek voltam egy ismerős testben. Egy idegen, akit gyűlöltem. Egy életre kelt szörnyeteg, s egy alvilági lény, valahonnan a mese és a valóság keverékének tavából. Egy gyámoltalan rab, aki vészesen küzd a szabadságáért, de mindhiába.
Most mégis itt tartok, egy sebezhető préda vagyok, pedig voltaképpen nekem kellene begyűjtenem az áldozatokat. Rezzenéstelen tekintettel kellene embereket ölnöm. De mégis! Ha olyasvalaminek ontom vérét, ami magam is voltam és tudom, hogy azzá is válok, az nem számít teljes mértékben gyilkosságnak?
Csak mert ha egy ember vadat ejt, az szimpla vadászat. De mi van, ha az emberbe is szorult némi állati ösztön? Akkor a saját fajának pusztítója, vagy ha úgy tetszik, megrontója.
Én mindenesetre meg fogom találni a kiutat. Azt a bizonyos kiskaput, amely talán segít elfeledtetni velem a bűneimet és minden szánalmas tettem a múlt ködébe vész…
1. A sikátor
Sápadt, sóvárgó felhőfoszlányok takarták a gyenge Nap beteg sugarait, melyek vágyakozva tekintettek le a város elgyötört utcáira. Csak itt-ott bukkant fel néhány huncut, elszabadult sugárkéve, amelyek felbontották azt a természetes szabályosságot, amit a felhők rögtönöztek. Az esőcseppek – a hajnali zivatar emlékei – drágakövekként csordogáltak le a szélvédőkről, apró tócsákat képezve az aszfalton, majd minden egyes találkozásnál széles köröket róttak az apró tavakba.
Laurához igazítottam lépteim és némán, gyors léptekkel törtünk utat magunknak a végeérhetetlen zivatar homályos fátyolán, ami egyik pillanatról a másikra zúdult az egyedek nyakára. Minden felháborodott léptünket lázas cuppogás követett és a nedv okozta sár barnára pingálta a nadrágszárunkat, mint holmi tempera. Túlságosan bosszantott ahhoz, hogy ne álljam meg szó nélkül:
- Jól kezdődik a hét! – panaszkodtam. Laura pontosan tudta, miről beszélek.
- Örülj, hogy nem hóvihar tombol! Tavaly ilyenkor már vastagon borította az utcákat! – próbálta túlkiabálni a sűrű koppanásokat, kisebb-nagyobb sikerrel.
Mire beértünk a főépületbe, már nyoma sem volt napsugaraknak az égen. Ezt a csatát is – mint mostanában oly gyakran – a felhők nyerték. Igazából november végéhez képest nem is számíthattam másra.
Bármilyen meglepő is, a diákokat, cseppet sem zargatta az időjárás, egyszerűen akadt jobb témájuk is. Csak én voltam képtelen túltenni magam rajta.
- Milyen óra lesz az első? – kérdezte, s közben ügyetlenebb kezével a táskájában matatott.
- Azt hiszem, fizika. A 402-esbe. Úgyhogy ismét megjegyzem, jól kezdődik a hét! – mondtam felvont szemöldökkel, miközben a lépcső felé indultunk.
Laura felpillantott aranykeretes szemüvege fölött.
- Ahogy mondod! – pillanatnyi habozás után újra megszólalt: - Képzeld, tegnap Aston felhívott… és bocsánatot kért.
Ez a kijelentése meglepett. Aston, Laurának a volt barátja és ez az állapot annak köszönhető, hogy állítólag Astont egy másik lánnyal látták csókolózni. Igazából annyira nem lepett meg a dolog, tekintettel arra, hogy Laura „ex pasija” néhányszor velem is kikezdett. Csak azért nem mondtam el Laurának, mert tudtam, Aston annyira az ujja köré csavarta, hogy a végén én lennék az elcsépelt barátnő, akinek legfőbb szándéka, hogy mindenkit tönkretegyen maga körül. Ezt pedig semmiképp sem akarhattam. Tehát megfenyegettem Astont, hogy ha nem tiszteli kellőképpen a barátnőm, akkor beszámolok neki mindenről, ha hisz nekem, ha nem. Legalább megtudná az igazságot, még ha képtelen is lenne beletörődni. De szerencsére megjött az esze és kidobta, amikor kiderült az eset.
- Örülök, hogy végre józanésszel cselekszel! Már csak annyit kell tenned, hogy ne hagyd magad befolyásolni. Világos? Akárhogy is könyörög! – Megérintettem a bal vállát és mindvégig a szemébe néztem, ami nem tartott tovább két másodpercnél, mert hirtelen szégyenkezve jutott el a tudatomig, hogy tulajdonképpen én vagyok az, aki nem cselekszik józanésszel. Már rég el kellett volna mondanom az igazat…
- Persze, meg lesz – csöndben ejtette ki a szavakat, szemöldök ráncolva és úgy éreztem, kötelességem megvigasztalni. Igaz, hogy Aston egy barom, de Laura akkor is szerette.
Amikor becsengettek, még mindig éreztem azt a bizonyos hiányérzetet, ami hosszú percek óta néma alakot öltött, egyfajta láthatatlan társ volt a Laura és köztem levő üres széken. Szinte elveszve néztünk egymásra, amikor végre berontott az ajtón…
- Elnézést, sajnálom! – egy mély lélegzetet vett, majd felénk fordult és hatalmas, kitágult szemekkel kapott a nyakához, amit mindig akkor csinált, amikor valami galibába keveredett. Aztán lelkiismeretes tekintetét a tanár úrra szegezte. – Ne haragudjon!
- Jól van Bruno, előbb vegyél levegőt, aztán beszélhetünk.
Bruno újabb lélegzetet vett, egy halk „Hú!” kíséretében, mire robbanás-szerűen tört ki a csoportból a kacagás. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ha kategóriákba kellene sorolni a tanulókat, kétségtelenül az „osztály bohóca” címet kapná.
- Szóval? – apró, rejtett mosoly bujkált Mr. Lawson szája sarkában.
- Tudja, én csak… dugóba keveredtem – túlságosan régóta ismertem ahhoz, hogy tudjam, hazudik. Viszont ahhoz meg, hogy megállapítsam, pontosan mit tett, túlságosan kiszámíthatatlan volt.
- Ülj le a helyedre, de máskor indulj el korábban – felesleges szavak voltak, mivel nyilvánvaló volt, hogy nem lenne képes rá haragudni. Bruno, az éles elméjével különösebb erőfeszítések nélkül érdemelte ki a tanárok néma tiszteletét. Ő ebben volt a legjobb.
Igyekezett nesztelenül átcikázni a padsorok között, de valahogy a lopakodás nem volt az erőssége, így belerúgott egy éppen útba eső székbe, mire a kéretlen válasz megint csak hangos nevetésbe torkollott. Fogalmam sincs, hogyan sikerült megállnia, hogy ne árassza el a helyiséget bocsánatkérésekkel, de végül egy szót sem szólt.
- Mázlid van, hogy benyaltad magad a tanárnál! – suttogtam a szétszórt srácnak, aki zavarodott pillantással leült mellém a székre.
- Talpnyaló! – vigyorgott Laura is és barátságos öklözéssel üdvözölte a földönkívüli fiút.
Bruno csak legyintett és a kezét a bal melléhez szorította.
- Azt hittem, ott nyírnak ki! – még mindig drámai arckifejezés ült az arcán, miközben a felszerelését pakolta elő a táskából.
Laurával egymásra néztünk, mint akik még sosem látták Brunot a szívroham szélén egyensúlyozva, változó mértékű túlzásokkal, pedig ez napi szinten megesett vele.
- Mi van? – trilláztuk egyszerre.
Kinyitotta a fizika füzetét és mielőtt jegyzetelni kezdett, a legutolsó lapra firkantott valamit, amit valószínűleg nekünk szánt: „MAJD ELMONDOM!!!” Tett egy mozdulatot, mellyel behúzta a láthatatlan cipzárt a száján. Tulajdonképpen ezzel egy ideig lezártnak tekintettük a témát.
Az óra utolsó perceiben már képtelen voltam egy helyben ülni. Igazából a reáltantárgyak valahogy mindig kimerítettek. Ha az embert hidegen hagy egy bizonyos téma, akkor az apró homokszemcsékként hatol át az agyán, ami tulajdonképpen egy szita. Ezért nem volt meglepő, hogy a csengő harsány hangjára én menekültem ki elsőként a teremből. Mint mindig, most is a terem előtt vártam meg Laurát és Brunot, akik most is – mint általában –, civakodva léptek ki a teremből. Ha így láttam őket örökké azon töprengtem, vajon hogy lehetséges, hogy valakik ennyire hasonlítsanak, ugyanakkor mégis teljesen különbözőek legyenek?
Azt hiszem, összességében szinte ugyanazok a főbb vonásaik, ami igazolja a tényt, hogy vérbeli unokatestvérek. Le se tagadhatnák. Másrészről viszont Laura csokoládébarna szeme és drapp színű, nyílegyenes haja merőben eltér Bruno azúrkék szemétől és természetesen kunkorodó fürtjeitől. Úgyszólván olyanok voltak, mintha egy strucc- és egy kolibri tojást tennénk egymás mellé. Gyakorlatilag ugyanazok a főbb jellemzők és a látszat is nagyon hasonló, mégis van bennük valami nagyon különböző. Végül is totál idiótán tudnak viselkedni, mégis hálát mondok az égnek, hogy vannak nekem. Nélkülük képtelen lennék boldogulni.
- Szállj már le rólam, oké? – sikoltotta Laura, amíg ki nem bontakozott Bruno karjaiból. Azért néha tényleg le tudnak égetni, de hát az ajándékoknak általában van valami hátrányuk is, nem igaz?
Laura a jobb oldalamra rohant és szorosan átfonta a derekam, majd nyelvet öltött a faképnél hagyott Brunora.
- Nem hagynátok abba? – sziszegtem a fogaim között.
- Én már rég befejeztem, de egyesek képtelenek felfogni, hogy megint vesztettek – Bruno arca elégedetten sugárzott.
- Mégis miben vesztettem? Mi ez, valami játék? Előbb gondolkozz, kisapám! Ja, és csak hogy tudd, mindenben jobb vagyok nálad – diadalmaskodott a másik fél a jobb oldalamon. Komolyan megfordult a fejemben, hogy faképnél hagyom őket.
- Srácok! Kérlek! – ha tovább folytatják, én esküszöm…
- Oké, oké!
Alighogy kiejtették ezeket a szavakat, rögtön rá kellett ébrednem, hogy megint hazudtak. Bruno egy hirtelen mozdulattal kilökte Laura kezéből a tankönyveket, amelyek szilánkdarabkákként hullottak szanaszét a padlón. Ő pedig, miután felkapkodta a könyveit, idegesen Bruno után rohant. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy ennyire leégettek. Igyekeztem elsiklani a kíváncsi, vagy éppen szánakozó pillantások elől, de mivel muszáj volt elővennem a következő órára az irodalom felszerelésemet, ezért kénytelen voltam lefékezni a szekrényem előtt. Tulajdonképpen elgondolkodtam azon, hogy miért pont őket szánta nekem a Sors? Mármint örülök neki és azt hiszem, ennél jobbat nem is kaphattam volna, de mégis mit akarhatott ezzel? Végül is sok közös témánk van, hisz mi vagyunk a három „művész”, Laura, aki rajong az egyszerű, kézzel rajzolt dolgokért, Bruno, aki iszonyúan tehetséges a fotók világába és én, akit mindig is az írás gondolata hozott lázba, de csak hobbi szinten. Talán ezért vagyok tagja az iskolai újságírók szakkörének. De én akkor is abban hiszek, hogy minden okkal történik, csak tudnám miért köttetett éppen közöttünk ez az erős kapcsolat…
- Angie! – ismerős, rekedtes hang zökkentett ki mélázásomból. A végtelen folyosó végén az embertelen tömegből egy ismerős test vált ki. Felém rohant pár könyvvel a hóna alatt, miközben szabad kezével intett, hogy várjam meg.
Tom immár második éve az osztály- és szerkesztőtársam az iskolaújság apró szegletében, pontosabban az irodalmi részben. Tulajdonképpen Tom tökéletesen beleillett abba a könyvekkel és számítógépes programokkal keretezett világba, ahova mindenki képzelné.
Átlagos termetéből és aranybarna haja alatt ülő kerek szemeiből csupa jóság sugárzott. Szürke, kötött kardigánt viselt, melyen keresztül apró körvonalakban rajzolódott ki a bicepsze, mely szinte érthetetlen módon került oda. Lihegve torpant meg előttem.
- Szóval… csak az újság miatt szólok, mert Mr. Johnson azt mondta, hogy ma megbeszélés lesz a könyvtárba.
Felszaladt a szemöldököm, mert csak havonta egyszer van megbeszélés – ami történetesen a múlt héten megvolt -, vagy rendkívüli esetekben…
- Miért?
- Hát, azt nem árulták el – mondta Tom barátságos arckifejezéssel -, bár van egy sejtésem.
- Hát remélem nyomós okuk van rá, mert egy kicsit le vagyok maradva az egyik kritikával – méltatlankodtam, s közben visszazártam a szekrényem.
- Biztos forrásból tudom, hogy új ikerpár került unokatesómék osztályába. Állítólag valami írónő gyerekei… és érdeklődtek az iskolaújság iránt.
- Szóval írózseni-leszármazottak.
- Aha, biztos idejönnek okoskodni. Felvágnak azzal, hogy írói vér csörgedezik az ereikben. Ki nem állhatom az ilyeneket – összevont szemöldökkel fújtatott egyet.
- Ja. Gondolod, hogy valakinek el kell majd magyaráznia ezeket a dolgokat nekik? Mármint betanítani, vagy mi?
- Nem tudom – elgondolkozott, én pedig elfordultam az épület bal szárnya felé, az irodalmi termek kavalkádjába és lélekben is felkészültem a 20. századi irodalom mély tanulmányozásába. Cikk-cakkban haladtunk a diákok között. – Mit szólnál, ha elvállalnánk az újoncok dajkálását? Tutira kikészítjük őket!
Ravasz mosolyba torzult az arca.
- Kegyetlen vagy… - csóváltam a fejem. – De benne vagyok!
- Király! – Tom kitárta előttem az irodalom terem ajtaját és mielőtt a helyemre kulloghattam volna, baljóslatú vigyorral hozzátette; - Akkor fél négykor a könyvtár előtt!
Válaszként viszonoztam a lelkesedését, de hirtelen megtorpantam.
- Várj! A megbeszélés nem négykor szokott kezdődni? – Tom bólintott. – Akkor meg minek…
- Van egy kis meglepetésem – szakított félbe és széles mosollyal az arcán leült a helyére. El sem tudtam képzelni, vajon milyen meglepetésről lehet szó. De komolyan! Még ötletem sincs.
Amíg ezen töprengtem, a két szórakozott „Sorstársam” a padomhoz sétált, immár megbízhatóbb állapotban. Úgy döntöttem, nem firtatom az előbbi dolgot, abban a reményben, hogy nekik sem jut eszébe valami újabb – előbb elfelejtett – megjegyzést a másik fejéhez vágni.
- Istenem, Angie! Nem fogod elhinni, mégis kik akarták „kinyírni” a mi Brunónkat – Laura egy kisebb nevetőroham árnyékában igyekezte kipréselni a szavakat. Természetesen faképnél hagyott az eddigi bosszúságom irántuk, így én is vigyorogva vártam a választ.
- Ja, a fizika óráról teljesen megfeledkeztem.
Bruno sértődött kisgyerekként tűrte a megaláztatást.
- Hát, szóval véletlenül nekiment két idióta kölyöknek, akiket még a ketteserősségű szellőcske is simán elfújt volna, olyan gizdák – Laura nevetése szinte fuldoklásba siklott. Csatlakoztam hozzá.
- Nevessetek csak! Most tényleg a nyelvemen van valami nagyon csúnya, de mivel lányok vagytok, lenyelem - úgy tűnt, most tényleg nem viccel.
- Ja, és csak úgy megjegyzem; azokkal a tuskókkal még én is elbántam volna, szóval…
Laura még mindig vihogott, én azonban abbahagytam. Tudtam, hogy Bruno sértődékeny és, hogy már nincs sok hátra.
- Leszarom!
Ahogy megjósoltam, dacosan a helyére vánszorgott, a tekintetét pedig szigorúan a tankönyveire irányította. Kétszínűnek éreztem magam.
- A kis trágár! – mormogta az orra alatt Laura még mindig vigyorogva.
- Nektek meg mi a fene bajotok van egymással? Csak mert egész nap egymás vérét szívtátok – egy kevés haragot azért éreztem Laura iránt, amiért ilyen csúnyán viselkedett és tudtam; Bruno nem az a fajta, aki két perc múlva vigyorogva oldalba bök és elfelejti az előbbi kis incidenst.
- Most meg mi van? Szerintem nem dőlt össze a világ! Ez csak a napi adagja. – vont vállat Laura hanyagul.
- Hát persze, a napi adagja…
Még soha nem hallottam Laurát így beszélni; mint akit semmi sem érdekel.
Kémia után – ahol hatféle anyagot vizsgáltunk meg különböző lombikokban – még mindig hülyén éreztem magam. Nem is tudom, pontosan mire számítottam; arra, hogy Bruno önként odasétál és valami csoda folytán törlődik a memóriájából az az idióta jelenet az irodalomteremben vagy, hogy Laura különös beszólása csak egy olcsó vicc volt? Valahogy nagyon nem úgy tűnt. És ha nem ismerném annyira Laurát, mint a tenyerem, még képes lennék azt gondolni, hogy valami baja van velem. De még ha valóban ezt a lehetőséget fontolgatnám, akkor is ugyanarra a pontra jutnék; Laurának semmi oka haragudnia rám, hisz nem tettem semmi olyat, ami okot adhatna neki.
Amíg ezen agyaltam, az időérzékem teljesen háttérbe szorult. Csak egy önkéntelen pillantást vetettem a halkan kattogó faliórára és néhány másodpercnyi tudatkiesés után döbbentem rá, hogy már tíz perce ülök a könyvtár egyik eldugottabb szegletében és Tomra várok. Ami azt illeti, eddig észre sem vettem, sőt, egyáltalán nem is bántam, hogy ennyit késik. Nem mintha zavarna a jelenléte, de szükségem volt erre a néhány magányos percre, hogy rendet tehessek a fejemben kavargó zűrzavarban.
Egy lélegzetvételnyi idő után, mintegy végszóra tűnt fel az egyik hatalmas polc sarkán, kezében néhány gyűrött, fénymásolt papírlapot szorongatva. Az arca mentegetőző és sajnálkozó volt, pont, amire számítani lehetett.
- Ne haragudj, Angie, én… - kereste a megfelelő szavakat, miközben kihúzta a mellettem lévő széket és kimerülten letelepedett rá. Ahogy végignéztem ezt az apró, érdektelen jelenetet, képtelen voltam elhinni, hogy ugyanazzal a személlyel szívok egy levegőt, aki délelőtt még egy monumentális energiabomba volt.
- Semmi baj, tényleg! Nem történt semmi – fogalmam sem volt, miért válaszoltam ilyen hevesen. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha én tartoznék magyarázkodással.
Lehajtotta a fejét, és beletörődően bólintott. A tekintete az ismeretlen lapokon nyugodott, majd egy mozdulattal kisimította őket, és felnézett. Mintha csak most jutott volna eszébe, hogy miért is akart fél órával előbb találkozni. Illetve inkább húsz perccel.
- Ja, én.. hoztam valamit – átnyújtotta a „megsebesült” papírokat.
Ahogy rávetődött a fény és sikerült jobban szemügyre vennem, meghökkenve húzódtam hátrébb egy hajszálnyit. Az arca halálsápadt színtelenségben úszott, a tekintete pedig bárgyún függött a levegőben. Olyan volt, mint akinek komoly fizikai erőt jelentett az egy helyben ülés is.
Átvettem tőle a nyomtatványokat, mintha ezzel több kilónyi terhet vennék le a válláról és máris jobban érezhetné magát. Igazából eddig egy kissé tartottam a kérdéstől, illetve inkább a válaszától, de most már elengedhetetlennek tartottam feltenni:
- Tom, minden rendben? – a hangom aggodalmasan csengett.
- Semmi komoly, csak majd szétrobban a fejem – ahogy elnéztem, képtelen voltam egy szimpla fejfájásnak betudni. – Nézd meg azokat!
Széthajtottam a lapokat és végigfutottam rajta, hogy leszűrhessem a lényeget.
- 1979-es. Az iskola legelső példánya – jelentette ki Tom, és esküdni mernék rá, hogy - a jelenlegi állapotától függetlenül – büszkeség sugárzott belőle. Persze megvolt rá az oka. Én hiába fektettem bele annyi energiát, még csak a közelében sem jártam.
- Te jó ég! Én már hónapok óta keresem, te meg nekiállsz és egy délután alatt meg is találod. Elképesztő vagy! – szinte rajongtam érte.
- Tudod, számítógépzseni vagyok és olyan rejtett zugokat ismerek a neten, amikről csak a magamfajták tudhatnak – mintha egy pillanatra a délelőtti Tommal beszéltem volna.
- Na és, ha szabad tudnom – mosoly hagyta el a számat -, hol találtad?
- Az sajnos hétpecsétes titok. Csak, tudod.. unatkoztam.
- Szóval te ilyeneket csinálsz, ha unatkozol?
- Ez csak kivételes eset volt. De ne szokd meg!
Felnevettem.
- Jól van, nem is állt szándékomban kihasználni ezt a kivételes helyzetet – elgondolkodtam. – Ezeknek szerinted hasznát vehetjük?
- Nem valószínű, de azért áttanulmányozhatod. Elég érdekes – az utolsó szónál elcsuklott a hangja. Ökölbe szorított kézfejét a halántékához szorította, mintha ezzel meggátolhatná a féktelen fájdalomhullámot, ami lesújtott rá.
Amikor kissé csillapodni látszott a gyötrelme, elhúzódott az asztaltól.
- Bocs, de ki kell mennem a mosdóba – feltápászkodott az asztaltól.
- Várj, csak! Van nálad valami fájdalomcsillapító? – kérdeztem, miközben a táskámban kezdtem matatni.
- Nincs – felelte leverten, mintha arra számítana, hogy csak a bolondját járatom vele és végül kinyögöm, hogy „Bocs, máskor mindig van nálam, csak éppen most nincs.”. Pedig tudom, hogy lennie kell valahol…
- Megvan! – diadalmaskodtam, majd szaporán felbontottam a papírdobozt és a kezébe nyomtam két szem Algopyrin-t. – A másikat is tedd el, még jól jöhet.
- Istenem, Angie! Életmentő vagy! Köszönöm.
Miközben (ismét) Tomra vártam a könyvtárban, átpakoltam a cuccainkat egy közelebbi asztalhoz, ugyanis a megbeszélés nyolc perc múlva kezdetét veszi. Kezdtem azt hinni, hogy ez a nagy riasztás csupán egy rossz tréfa, mivel – rajtam kívül – egyetlen személy sem jelent meg az érintettek közül.
Aztán újabb két perc elteltével már türelmetlen tempókat ütöttem az asztal lapjára, azon tűnődve, vajon Tom egyáltalán él-e még és hogy nem-e kellene leellenőriznem. A könyvtáros érdeklődő tekintete is lyukat fúrt az oldalamba, de igyekeztem elsiklani felette és úgy tenni, mint aki észre sem vette. Persze amikor megszólított, már nem játszhattam tovább a modortalan szerepemet.
- Még mindig nem érkezett meg senki más? – Az órára pillantott. – Hát ez érdekes. Na és a barátoddal minden rendben van? Csak mert elég sápadtan rohant ki a könyvtárból.
Éreztem valami hátsó szándékot a hangjában, amikor a „barátod” szót ejtette. Állítólag nem tűri az iskolában való „túl szoros” fiú-lány kapcsolatokat. Nem mintha Tommal ilyesfajta kapcsolatot dédelgetnénk.
- Ja, az osztálytársam nem érezte túl jól magát, csak egy kis fejfájás, semmi komoly – visszhangoztam Tom szavait és különös hangsúlyt fektettem az osztálytársam szóra.
- Értem. Azt hittem, valami komoly – visszatelepedett a helyére és úgy éreztem, mintha nem is foglalkoztatta volna, hogy mi is van Tommal, csak kotnyeleskedni akart.
Szerencsére, amikor újabb indulatos pillantást vetettem a bejáratra, Tom megjelent néhány másik lánnyal a sarkában, ami két dolgot jelentett:
1. Tom még mindig él – az állapotától függetlenül.
2. Mégis érdemes volt maradni, mert valószínűleg meg lesz tartva a tájékoztató.
- Mi az, megvártad, hogy hasson? – utaltam a gyógyszerre, s figyeltem, ahogy Tom helyet foglal mellettem.
- Igen, jobban vagyok, kösz a kérdést – enyhe gúnnyal fűszerezte a mondandóját.
- Bocs, csak nem értem, miért nincsenek még itt a többiek.
Tanácstalanul fordultunk az ajtó felé.
- Talán betojtak az ikrek és most mindenki őket keresi, nem tudom. De őszintén remélem, hogy nem tart tovább tíz percnél ez az egész, mert ez a hülye fájdalomcsillapító sem segít – panaszkodott a homlokát az asztalra tapasztva.
Bosszúsan néztem rá.
- Hát kösz szépen! Azt hittem, hálás leszel annak a két „hülye” fájdalomcsillapítónak, nem pedig hátba támadsz. Hálátlan vagy, tudsz róla?
- Nem támadtalak hátba, csak utálom az Algopyrint. Anyám sosem vett ilyet.
Na jó, most nem a bocsánatkérős rész következett volna? Pedig azt hittem…
- Akkor máskor kérjél anyádtól! Úgy nyavalyogsz, mint egy gyerek – legalább ez a kis vita elterelte a figyelmem a várakozásról, nem mintha sokkal jobb lett volna. - Egyébként meg nem azt mondtad; életmentő vagyok?
- De. Téma lezárva.
Tátva maradt a szám. Valóban olyan komoly fájdalmakkal küzd, hogy a tudta nélkül megbántson, vagy csak rátesz egy lapáttal és jobb lesz, ha átülök egy másik asztalhoz? Mielőtt eldönthettem volna, a szerkesztőtársaim sorra özönlöttek be a könyvtárba, végül néhány másodperc múlva Mr. Johnson, a diáktanács elnöke is elfoglalta helyét egy számára lefoglalt helyen a tömeggel szemben. A könyvtárosunk ügyetlenül kiemelt egy üres széket a közeli asztaltól és elhelyezkedett Mr. Johnson mellett. Tom kénytelen volt felnézni.
- Köszöntök mindenkit és ne haragudjatok, amiért az utolsó pillanatban értesítettelek titeket, de ez nem volt előre betervezve. Persze nem lesz hosszú, mert gondolom otthon nem késő délutánra várnak titeket.
Az egész csoport hangtalanul szívta magába a hallottakat, de persze nem azért, mert stréber robotokból tevődünk össze, hanem, mert mindenki hamarabb akart szabadulni. Engem persze senki sem vár otthon, de ezért nem hibáztathatom a szüleimet. New Yorkban szinte elkerülhetetlen, hogy az ember szülei dolgozzanak és nekem még testvérem sincs, aki várhatna rám.
- Tulajdonképpen nem is akarom körbekeríteni a témát, egyszerűen csak elmondom, miről van szó – Mr. Johnson felállt a székről és tett két lépést előre, majd magállt. – Biztosan találkoztatok már a Shay ikrekkel.
Mindenki – kivétel nélkül – egy távolabbi asztalra szegezte a tekintetét, ahol az újoncok ültek. Eddig elkerülte a figyelmemet a két ismeretlen személy, bár abban biztos voltam, hogy az utolsó percben érkeztek a többiekkel, valószínűleg akkor, amikor váratlan vitába szálltam a gyengélkedő Tommal.
Nem tehetek róla, de valahányszor meghallottam az ikrek szót, érthetetlen módon két srác képe ugrott be, esetleg két lányé. De még csak eszembe sem ötlött, hogy két ellenkező nemmel találjam szembe magam. Persze nem mintha bármi jelentősége is lenne, de akkor is váratlanul ért.
A lánynak derékig érő, búzaszőke, enyhén göndör fürtök lepték el a hátát, míg a fiú haja eszméletlenül göndörül tapadt a tarkójára. Mindkettejük szeme zöld volt, a bőrük egységesen hófehér. Látszólag nagyon erős géneket örököltek. A termetük nem haladta meg az átlagot, bár a srác egy ujjhegynyivel magasabb volt a lánynál. Ezt azért tudom, mert mindketten felálltak a helyükről, hogy félénken a tömeg elé sétáljanak.
- Bemutatom Suzette és Colin Shay-t. Atlantából költöztek New Yorkba, másodévesek. Szeretném, ha megkönnyebbítenétek a beilleszkedésüket és segítenétek nekik. Informáljátok őket, adjatok tanácsokat. Egyébként igen figyelemreméltó, hogy rögtön jelentkeztek erre a felelősségteljes posztra. Igazán példamutató – talán célzásnak szánta arra a néhány emberre nézve, akiket szinte kényszeríteni kellett, hogy jelentkezzenek az újsághoz szerkesztőnek. Tom és én nem tartoztunk közéjük. – Van kérdés?
Ha most Tom beszámítható állapotban lenne, rögtön a magasba lendítené a kezét és talán még fel is vetné azt a „dajkálós” ötletét. Talán nem hátrálna meg. De persze ez jelen pillanatban a lehetetlenség határait súrolja, hiszen Tom alig él. Még ahhoz sincs ereje, hogy megbánja a tetteit. Aztán eszembe jutott, hogy talán felemelhetném a kezem Tom helyett, de azonnal letettem róla. Vajon hány fel nem tett kérdés lappang a csoportban, amit hasonlóan nem mernek feltenni? Talán mind csak a gyűlés végéről szólna.
- Ha nincs kérdés, akkor köszönjük a figyelmet és a holnapi szerkesztésen találkozunk. Majd lesz még alkalmatok megismerkedni az ikrekkel. További szép napot! – tette hozzá kedvesen Mr. Johnson.
Mindenki a végszóra várt. A kisebb tömeg egy emberként állt fel a helyéről, hogy megkönnyebbülten kimenekülhessenek a kötelezettségük helyszínéről. Tom is feltápászkodott, az arca még mindig elgyötört. Kénytelen vagyok bevallani, hogy egy kicsit megsajnáltam. De csak egy egészen picit.
Míg arra vártam, hogy összeszedje a cuccait (és persze magát), az ikrek után pillantottam. Félénken lopództak ki az ajtón, talán attól tartva, hogy valaki megszólítja őket. Be szerettem volna mutatkozni nekik, de Tom miatt ezt nem tehettem. Még ha utol is érném őket, képtelen lennék rájuk koncentrálni, mert folyton attól tartanék, hogy Tom összeesik.
- Minden rendben? Esetleg segíthetnék hozni a táskád.. De csak ha gondolod.. – udvariasságot erőltettem magamra, miközben visszatoltam a székem a helyére.
- Kösz, boldogulok. Elvégre nem vagyok halálos beteg – Tom a hátára vetette a hátizsákját. – Egy kis fejfájásba pedig még senki sem halt bele.
- Oké – mondtam megadóan, ugyanis belefáradtam a bunkóságába.
A parkolóba vezető utat a lehető legkínosabb csöndben tettük meg. Tom vánszorgott előttem, mint valami élőhalott, én pedig nagy ívbe elkerültem a pillantását is, csakhogy biztosan ne tudjon belém kötni.
- Haza tudsz vinni? – kérdeztem görnyedt hátának intézve a szavakat. – Mert csak szólj, ha nem, hívhatok taxit is..
Kínos csönd uralkodott körülöttünk. Újra próbálkoztam.
- Megértem, ha most minél hamarabb otthon szeretnél lenni inkább.
- Dehogy! Nem jelent problémát! – megállt, hogy utolérjen, az arckifejezése megváltozott. Azt hiszem, megbánó volt. – Angie, ne haragudj! Esküszöm, hogy nem akartam gyerekesen viselkedni, csak elvesztettem a fejem. Egy idióta vagyok.
Kinyitotta nekem a kijárati ajtót.
- Egy kicsit váratlanul ért, de nem haragszom – motyogtam az orrom alatt.
- Majd valahogy kárpótollak.
- Hagyd csak! Felejtsd el!
Nem mondanám, hogy teljesen egyet értettem a szavaimmal, mert szerintem egy kis fejfájás még nem ad okot arra, hogy így kelljen beszélni a másikkal, de rájöttem, hogy jobb elfelejteni az egészet. Úgyhogy igyekeztem a gesztusaimat az általam elmondottakhoz igazítani.
Amikor a kocsijához értünk, udvariasan kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, majd bevágta mögöttem. Ő is beült a volán mögé, aztán beindította az autót, amely halk dorombolással kelt életre.
Ahogy haladtunk kifelé a parkolóból és az iskola területéről, a New York-i forgalom olyan sebesen csapott le ránk, ahogy egy sas sújt le az áldozatára. Nem kellett hozzá tíz perc sem, máris egy óriási dugó közepén találtuk magunkat. Az autókból felváltva hangzottak fel az éles dudák, néhány öltönyös pasas pedig puffogva tanulmányozta méregdrága karóráját, és nyilván azt számolta, vajon mennyit fog késni a tárgyalásról.