Being Human – Emberbőrben

 

Előszó
 

- „S szemére száll már szárnya a halálnak” – fejezte be a mondatot Aidan egy mély sóhaj kíséretében.

- Várj csak! Ezt ismerem – somolygott gyanakvóan Rebecca, ahogy végiglépkedtek a nedves aszfalton, a hatalmas lakóházak nyújtotta árnyékok biztonságában. Az arcára könnyed árnyékot vetett a Hold fénye, amitől fokozódott szépsége. Vörös haja alatt ülő mélybarna szemei kacéran csillogtak. – Prométheusz.

- Úgy van – Aidan megadóan tartotta fel a kezeit, szája akarata ellenére húzódott féloldalas mosolyra. Megálltak az egyik téglafalas ház előtt, melynek bejáratától keskeny lépcső vezetett az utcára. Rebecca fölszökkent az első fokra, hogy tekintete egy vonalba kerülhessen Aidan-éval.

- Tehát ezért lettél ápoló? Hogy közelebbi kapcsolatba kerülhess a halállal? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, erről szó sincs – felelte meglepetten, a kérdés komolysága miatt. Igazából nem kellett ápolónak lennie ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatba léphessen a halállal. – De ne firtassuk a témát.

Szemmel láthatóan Rebecca-t nem zavarta különösebben a dolog, sőt talán még hasznára is vált.

- Szóval itt lakom – biccentett fejével a ház felé, majd reménykedve megkérdezte; - Nincs kedved bejönni? Van egy üveg borom különleges alkalmakra és attól félek, kárba veszne, ha nem lenne kivel meginnom.

- Hát, tényleg kár lenne érte – mosolygott Aidan mélyen a lány szemébe nézve.

- Reméltem, hogy nem hagysz cserbe.

Újabb mosolyt küldött Aidan felé, majd felszaladt a lépcsőn, hogy kihalászhassa a kulcsot szűk farmere elülső zsebéből és kinyissa az ajtót. Aidan megigézve figyelte ezt a rövid, érdektelen jelenetet. Ilyenkor örökké azon töprengett, vajon mi lenne, ha normális életet élhetne? Ha kockázat és fegyelem nélkül mehetne a nők közelébe. Anélkül, hogy kárt tehessen bennük. Legyőzte az aggodalmát és mosolyt erőltetve az arcára, Rebecca után ment az épületbe.

A lány éppen a kabátját terítette egy közeli szék támlájára, amikor Aidan belépett. Meglepetten mustrálta körbe a helyiséget, ami bár otthonos volt, viszont szinte minden egybe volt tömörítve, mintha kiütötték volna a falakat és minden egybefolyt volna. Aidan tekintete épp az ebédlőasztalon nyugodott, amikor megjegyezte;

- Miért pont így.. – beszéd közben tovább szemlélte a bútorokat, amíg figyelme el nem érte Rebeccát. Ott aztán elharapta a mondatot és végignézett a lányon, aki időközben félmeztelen álldogált az ágya mellett.

- Még mindig borozgatni szeretnél, vagy inkább csináljunk mást?

 

 

1. fejezet

 „Mindenki rejteget valamit, nem igaz? Egy szörnyű titkot, amely végigkíséri egy egész életen át. Persze vannak, akik megússzák néhány évtizeddel, de mi van azokkal, akiknek tényleg így kell leélniük az életüket? Akik nem menekülhetnek el csak úgy? Mind hibázunk. Egyszer mindenkinek szembe kell néznie a tetteivel, mert a múlt mindig ott liheg a nyakunkban, még akkor is, ha az már feledésbe merült és hisszük, hogy nem érhet utol. Az emberek mind felületesek. Ha feltűnik egy apró hiba, vajon hogyan oldjuk meg? Egyszerű; hazugsággal. Mert nincsenek igazi következmények, amik meggátolhatnának minket. És végül minden el van felejtve… Viszont, ha az élet átalakítja az embert valami egészen mássá, akkor felmerül a kérdés; vajon nekik is kijár a kegyelem? Az olyanoknak, akik örökké a sötétség kegyetlen markában raboskodnak? Mert van valami, ami mindnyájunkban közös; élni akarunk. De egy valami biztos: ha más vagy, a tetteid következményei sokkal súlyosabbak. Az emberek felébredhetnek rémálmaikból, mások azonban nem…”